Derült égből

Elgémberedett tagokkal, álmosan nyújtóztam végig az ágyon. Sötét volt kint; megint meg kellett állapítanom, hogy az idő borús, és nyilván hamarosan szakadni fog az eső. Angliában nőttem fel, mégis minden egyes nap, amely ilyen borongósan indult, rányomta a bélyegét a hangulatomra.

Gyönyörű a város - újra meg újra ez fogalmazódott meg bennem, amikor a teásbögrémmel a kezemben kinéztem az ablakomon. Imádtam a sokszínűségét, a lüktetését, de a szürkeségét és az egyhangúságát is. A kettősség, amely áradt belőle, az én életemre is jellemző volt.

Belekortyoltam a teámba, de alig bírtam lenyelni, mert a gyomrom egy hatalmas görcs volt az előző reggeli események miatt.

Pedig csak egy átlagos munkanap várt rám, s a szokásos borús idő. Kicsit késésben is voltam, csupán a tornacipőmbe, meg egy pólóba és farmerba ugrottam bele. Szóval, slamposan indultam dolgozni, ami nem volt jellemző rám. Hosszú, szőkés hajamat ezúttal egyszerű lófarokba kötöttem, és sportos táskát akasztottam a hátamra. Pocsékul nézhettem ki, de ezt akkor nem nagyon bántam. A nap végén már annál inkább....

Semmi különös nem történt, mindössze annyi, hogy munkába menet véletlenül nekitolattam egy autónak. Bosszantó is lehetett volna az eset, mégsem volt az, inkább bearanyozta a napomat. Attól kezdve csak a kocsi tulajdonosán járt az eszem: magas termet, sötét bőr, barna haj, hívogató barna szemek, elképesztő magabiztosság. És az illata.

Nekem persze pont aznap kellett tornacipőben, farmerban elindulnom! Álltam az ideálom előtt, a zuhogó eső végigfolyt az arcomon, s úgy éreztem magam, mint egy ázott egér. Két külön világ - gondoltam. Az öltönyös meg a tornacipős.

Az akcentussal beszélő férfi elkérte az adataimat, aztán pofátlanul ott hagyott a koccanásunk helyszínén.

A helyzettel magával vajmi keveset törödtem, mert sejtettem, hogy biztosan megúszom a számonkérést. (Neki szemmel láthatóan nem volt szüksége arra, hogy én megtérítsem a kárát, és az is erősítette a fölényemet, hogy ő tartózkodott idegen országban, nem én. Legalábbis így gondoltam, hiszen a rendszáma olasz volt.) De ez a férfi ...!

Újra megremegett a gyomrom. Valakinek beszélnem kellett az ügyről, így hát, hogy gyötrődésemet enyhítsem felhívtam Barbarát .

Ő gyerekkorom óta a legjobb barátnőm volt. Az a fajta, akivel az ember sok mindenen keresztülmegy. Együtt jutottunk a felnőtté válás útvesztőjébe, noha más utat választottunk: ő családcentrikus volt, hogy a fővárosba költözünk, és elhagyjuk Ockhamet, ahol születtünk.

Valami hiányzott ott az életünkből, s ránk tört az a bizonyos ,,saját lábunkra állni'' érzés. Élveztük a fiatalságunkat, és igyekeztünk kihasználni az adódó lehetőségeket. Bár jobban belegondolva, ez inkább rám volt igaz - ő rögtön összeköltözött a nagy szerelmével.

Barbara gyönyörű volt, magával ragadó. (Bár ő ugyanezt mondja mindig rólam.) Hosszú, barna haját általában összefonva hordta; mozdulatai derűt sugároztak. Magasan ívelt szemöldökétől úgy nézett ki, mint aki folyton kérdezni szeretne valamit. Apró termete ellenére, bárhol járt is, mindenhol kitűnt a tömegből.

Sugárzott belőle az elégedettség. Ez volt az egyetlen tulajdonsága, amit valaha is irigyeltem tőle.

Villámsebességgel nyúltam a telefon után, majd tárcsáztam a számát.

- Barbara, szükségem van rád, el kell mesélnem valamit - hadartam elcsukló hangon.

- Ugye, Suzi, nem feküdtél le senkivel, akivel nem kellett volna?

A kérdése megdöbbentett. Jobban ismert engem, mint bárki más a világon. Ha ekkor szemközt állunk egymással, a fülem tövéig elpirulok, noha Barbara pont nem az az ember, aki előtt zavarba szoktam jönni.

- Mesélj! Ki az illető? Mióta ismeritek egymást? Én is ismerem, vagy a szekrényed alján rejtegeted?

A lélegzetem is elakadt. A legjobb barátnőm valami szaftos szerelmes sztorit vár tőlem, én pedig azt fogom elmesélni, hogyan törtem össze a kocsimat.

- Ha csöndben maradnál egy pillanatra, és nem próbálnád a számba adni a szavakat, akkor elmondhatnám, mi történt - feleltem mosolyogva.

Mély lélegzetet vettem, és próbáltam belekezdeni a történetembe, amikor az utolsó pillanatban ráeszméltem egy mondatnál többet nem tudok mondani az esetről, ráadásul az sem lesz túl izgalmas. Ami igazán tűzbe hozott, az mind csupán a képzeletem szüleménye volt, erről pedig nem kívántam számot adni.

- Összetörtem a kocsimat.

- Micsoda? És nem történt semmi bajod?

- Tulajdonképpen csak a két lámpám sérült meg.

Barbara nem reagált a válaszomra, én pedig nem tudtam, mit is mondhatnék még. A csönd csalódottságra utalt. Túlságosan ismert ahhoz, hogy  lezártnak tekintse a témát.

- Suzi...Gyerekkorod óta ismerlek. Tudom, ha annyi történt volna, hogy egy picit megkarcolod az autódat, azt csak mellékesen említed meg. Te viszont szenvedéllyel hadartad, hogy beszélni akarsz velem. Megöltél egy embert, vagy mi az, amit csak harapófogóval lehet kihúzni belőled?

- A másik autó sokkal jobban megsérült. Fogalmam sincs, mennyibe fog kerülni a javítása. Miből fogom kifizetni? Ráadásul egy arrogáns fickó vezette, aki közölte, hogy neki nincs ideje ilyen ügyekkel foglalkozni. Várjak türelmesen, majd jelentkezik. Még csak nem is angol volt, hanem valószínűleg olasz . Nem hiszem, hogy az én pénztárcám kibírja egy ilyen luxusautó javításának a költségeit. Mit tegyek?

- Ugyan már! - kacagott fel Barbara. - Egy kicsit jobban megerőlteted magad Kevinnél. Majd több pénzt facsarsz ki belőle.

Erre a gúnyos megjegyzésre végképp nem számítottam, pedig az igazság az, hogy pontosan ez volt a tervem. Kevinnek majd szomorúan elújságolom, mi történt velem, ő meg vigasztalásképpen a kezembe nyom egy nagyobb összeget. Igen. Kevin volt a mentsváram. A vele való megismerkedésem fordulópontot jelentett az életemben: rájöttem, hogy a pénz nagyon fontos. Tulajdonképpen nem szándékos elhatározásból lettem olyan, amilyen. Így alakult. És az ,,amilyen'' sajnos azt jelentette, hogy számító, önző, a céljait mindenáron megvalósítani akaró nővé váltam.

  Kevin szintén a cégnél dolgozott, vezető beosztásban. Neki köszönhettem, hogy fölfelé araszoltam a ranglétrán. Nem volt a megtestesült férfiideál, de a pillantásait fegyverként használva nagyon is messzire tudta kivetni a hálóját, ha éppen hálát akart fogni. Kék szeme és rövidre nyírt, világosbarna haja sportossá tette, amit megcáfolt azzal, hogy állandóan öltönyt viselt. Az ellentmondások embere volt.

Határozott, mégis túlzottan irányítható. Nem az a fajta természet, akibe azonnal beleesnek a nők, sokkal inkább az, aki után feltesszük magunkban a kérdést: ,,Ugyan mit szerettem benne?" Mindent a legnagyobb diszkrécióval rendezett el, és mindig csupán addig volt az ágyamban, ameddig én akartam.

Kevin tudta, mit kérdezhet, és melyik az a nap, amikor békén kell hagynia. E tulajdonságát roppantul becsültem benne. Azzal is tisztában volt, hogy örülök egy-két apróságnak, így azt hiszem, kölcsönösen kihasználtuk egymást. Tudtam, ha azt mondanám neki, hogy holnaptól felejtsen el, többé nem próbálna az ágyamba kéredzkedni.

- Nem érted, Barbara? Pocsék napom volt. Mit tegyek? - tettem fel a kérdésemet a barátnőmnek.

- Semmit - hangzott az egyszerű válasz. - Tégy úgy, ahogy tanácsolta, várj a jelentkezésére. Egyébként történt még valami érdekes is veled ma?

- Mi? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. - Ez nem elég érdekes?

- De igen, csakhogy te az ilyen esetektől egyáltalán nem szoktál kétségbeesni.

Biztos volt benne, hogy hamarosan megtudja a telefonálásom igazi okát. Nem türelmetlenkedett, én voltam az, aki nem tudta tovább magában tartani a titkot.

- Oké! - kezdtem sóhajtva. - Megőrülök azért a férfiért, aki miatt összetörtem az autómat. Most jó?

- Jó! Remek! Akkor tehát elmondod a lényeget, vagy ehhez minden őszinte mondatod előtt fel kell, hogy idegesítselek?

-  A parkoló bejáratánál nekitolattam valakinek, és azóta túl sokat fantáziálok róla. Na? Szerinted ez mit jelent? Barbara,nyugtass meg, hogy normális vagyok!

- Tudod te azt magadtól is. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy a sors meglehetősen heves vérmérséklettel áldott meg téged. Ezért nem kell szégyenkezned.

- Csakhogy ez az ember levegőnek nézett engem! Ráadásul, ha láttad volna, milyen nevetséges ruhában és szakadt cipőben voltam. Az egész annyira balul sült el, hogy szükségem volt egy kis vigasztalásra, ezért is hívtalak fel.

- Te kétségbeestél, amiért egy férfi nem vette észre a szépségedet? - kuncogott Barbara. - Gyerekkorunk óta te vagy a nagy hódító, most meg tőlem vársz jó tanácsot? Ehhez te értesz. Ő is férfi. Ezzel szerintem mindent elmondtam. Csábítható, tehát csábítsd! Bár az is igaz, ha nem sikerül, abba te valószínűleg belehalsz, mert nem vagy hozzászokva a visszautasításhoz - kacagott fel. - Na, jó! Csak vicceltem. Biztos vagyok benne, hogy megoldod ezt a hatalmas problémát. Pár nap múlva majd közösen fogunk mulatni a kezdeti nehézségeiden.

Mostmár mindketten nevettünk. A barátnőm jól ismert. Mindig megkapom, amit akarok!

***Download NovelToon to enjoy a better reading experience!***